Szeretnék szeretve lenni
***
Fáradtan
ébredek a péntekre virradó hajnalon. Nehezen és lassan pillázok a sötét
plafonra, majd lassan oldalra döntöm fejemet, és a LED világítású
ébresztőórámra nézek. Három perc, és hajnali öt óra lesz.
Még idő előtt kioldom az ébresztőt, és lassan feltolom magamat a meleg takaróm ölelése alól. Hűvös van, iszonyatosan hűvös. Miért is csodálkozom? Hisz november eleje van.
Megdörzsölöm szememet, majd belebújok pihe-puha mamuszomba, és feltöltött telefonomat magamhoz ragadva csoszogok le az emeletről egyenesen a konyhába.
Igazából elég szerény körülmények közt élek immáron négy éve, teljesen egyedül. Ez a ház, melyben lakok, egy albérlet, és a szüleim fizetik a főbérlőnek. Szerencsére valamennyivel olcsóbban megúsztuk, tekintve az iskoláztatásomat és az ellátásomat… Természetesen, ahogy tudok, én is besegítek az albérletbe, ugyanis havonta több mint 100,000 koreai Wonba kerül, az én családom pedig nem a tehetős fajtába tartozik. Viszont ahhoz képest elég takaros kis házikó – van benne fürdőszoba, nappali, konyha, az emeleten vécé és az én hálószobám franciaággyal, városra néző hatalmas ablakokkal.
Miközben fő a kávé, én a fürdőszobában, nyitott ajtónál szedem rendbe magamat. Sápadt, nyúzott arcomat hideg vízzel csitítom, majd alaposan meg is mosom. Ezután fogat mosok, és elkezdek sminkelni – mindeközben a kávé lefőtt, én rohanok tölteni magamnak a fekete nedűből, két cukor, sok-sok tej, és viszem magammal a fürdőszobába. Sminkelés közben néha-néha belekortyolok, és miután vállalható arcot varázsolok magamnak, tegnap mosott, középhosszú hajamat megfésülöm, és végül levedlem magamról pizsamámat. Sokként fogja fel testem a házban tespedő hideget, így gyorsan felveszem középiskolás egyenruhámat, és sietek a buszhoz, mely elvisz suliba.
Szöuli Középiskola. Jelmondatunk: Légy tiszta, szorgalmas és felelősségteljes. A kívülállók felé könnyedén mutatja az iskola a szokásos szép profilját, de ha a hétköznapi ember belelát a dolgokba, hamar rájön, hogy valójában undorító dolgokhoz folyamodik a tanári kar annak érdekében, hogy fenntartsák az iskola színvonalát. Én soha nem csíptem ezt a fajta előrelépést, ők pedig ezért nem kedveltek engem.
- Baek Miyoung! – unottan támasztom fejemet, majd felemelem a kezemet. – Jelen! – válaszolok, a tanárnő pedig egy vonallá préseli száját. Szemüvegét feltolja orrnyergén, majd krákog egyet, és folytatja a névsorolvasást.
Valójában Lee tanárnő egyáltalán nem szívlel engem, igazából már a kezdetektől fogva. Nem tetszett neki, hogy van saját véleményem, és hogy ezt a kör alakú buborékot nem tudja átformázni négyzet alakúvá. Olyanná, amilyenre a közoktatás elvárja. Sajnos vannak hajthatatlan állatok, és jelen esetben ez én vagyok. Kevés olyan diák van, akik hasonlóan gondolkoznak, mint én. De találtam ilyen embereket. Két éve ismerkedtem meg két lánnyal. Az egyik egy huszonegy éves lány, Chanyoung, a másik pedig a velem egy idős Shin Jinae. Őket az Interneten keresztül ismertem meg, és igazából ők ketten emeltek ki a fojtogató depresszió mocsarából. Már háromszor találkoztam velük, hosszú napokat töltöttünk el együtt. Ezalatt a két év alatt Chanyoungot felvették az egyetemre, szóval őt akkor láthatom, amikor csak akarom. Jinae továbbra is egy messzi városban tanul, szintúgy végzős. Alig várom, hogy a két mentőövemmel lehessek akkor, amikor akarok.
- Merre jársz? – szólok a telefonba. Dideregve nézek körbe a Times Square Mall közepén. Chanyoungot várom, miközben szinte árnyakként suhannak el előttem a rohanó emberek. Délután négy óra van. Sok ember végzett a munkaidejével, és sietnek haza a családjukhoz. Sokan a gyerekekért mennek az óvodába. Sokan üzleti vacsorára hivatottak, és nem kívánkoznak elkésni. Sokan pedig… csak rohannak, mert ezt szokták meg.
- Ne haragudj Miyoung, hamarosan odaérek, de dugó van! A busz is tömve van, és így is pótolnom kellett a szakdolgozatom anyagát! – esedezik bocsánatkérésért miközben levegőért kapkod, de én csak elmosolyodok, és sóhajtok egyet. Megfordulok tengelyem körül, és szabad kezemet zsebre dugva indulok a bevásárlóközpontba.
- Nyugalom, semmi baj. Leülök a Starbucksba, ott megvárlak. Ne siess! – szólítom fel kedvesen, ő pedig hangom tónusán megnyugodva kuncog egyet, és leteszi a telefont. Szürke szövetkabátom zsebébe csúsztatom a telefonomat, és elkezdek sétálni a mozgólépcső felé. Immáron ez a bevásárlóközpont is karácsonyi díszekbe öltözött. Végigsétálva a butikok előtt elgondolkozok; Mi értelme Koreában a karácsonynak? Ez keresztény ünnep, és habár elég sok keresztény van Dél-Koreában, akkor se kéne rátukmálni az emberre a nyugati ember szokásait. Átvett giccs. Nem tetszik.
A Starbucks kis kávézójában ülök, a sarokban. Fekete szövetborítású kagylófotelben ülök, és bal kezemmel támasztom fejemet. Kibambulok az üzlet ablakán, és kicsit mintha rám telepedne az a magányos ördög, aki belül mardos gyengébb pillanataimban. Meredek előre, szemem sarkából pedig csak a homályos karácsonyi fényeket látom összemosódva. Olyan, mintha egy játékban lennék… megint.
- Hölgyem, itt a latte, amit rendelt! – ugrok egy nagyot a székben, és egyből kihúzom magamat. Helyes pincérfiú pillant szemembe, miközben leemeli a kerek tálcáról az italomat, és elém teszi egy szalvétával.
- Ó, köszi szépen, drága! Vagyis… Úristen… - hebegek magam elé pironkodva, és amennyire engedi az asztal, bocsánatkérően meghajlok. Azonban rövidnek vélt hajam elszabadul, és a hosszú pohárban rejtőző löttybe mártózik hajtincsem. – Basszus! – szitkozódok halkan, és óvatosan kiemelem a tincset. Édes kuncogást hallok magam mellett. A felszolgáló elveszi a szalvétát, odahajol hozzám, és alaposan felitatja hajamról a ragacsos, édes illatú nedűt. Nem szólunk egymáshoz. Úristen, Miyoung, hogy lehetsz ilyen béna?!
- Na, mi a hézag? – mosolyogva tart felénk barátnőm, én pedig hirtelen felszabadultan felpattanok, és szoros ölelésembe vonom őt. Annyira picit, és annyira aranyos! Szeretem, mikor megölel. Amilyen alacsony termete van, olyan erős ölelést tud nekem adni. Felnéz rám tussal kihúzott szemeivel, majd a pincérfiúra pillant.
- Megzavartam valamit? – sejtelmes vigyor ül meg a képén, én pedig egyből elhessegetem az ötletet. Úriemberünk illedelmesen köszön neki, és mosolyogva a pult mögé indul, én pedig visszaülök a helyemre. Chanyoung kényelembe helyezi magát előttem, és ujját belemártja a lattém habjába.
- Lopós! – kuncogok, majd érdeklődően pillantok felé. Ha vele vagyok, egyből elfelejtem minden gondomat. – Na és milyen az iskola? Jól megy most már? – kérdezem, ő pedig a válasz előtt leadja rendelését. Egy browniet rendel, mellé kísérőnek pedig egy frappucinot. Keresztbeveti lábát, és hosszú haját előrehúzza.
- Hát igen, idővel
sikerült megszoknom ezt a nagyvárosi életet. Tudod, hogy milyen
szokatlan ez az egész egy vidékinek… - forgatja szemeit, én pedig kuncogok egyet. Rövidesen megérkezik a hatalmas tálca, rajta a gőzölgő brownieval, és a frappucinoval. Nagyot kortyol a meleg italtól, telt ajkáról lenyalja a habot, majd a brownieba harap. Megvárom, míg valamennyit eszik – hisz Chanyoungnak nem igazán van ideje nyugodtan enni. Most én vagyok neki a nyugalom.
Hosszasan beszélgetünk: az iskoláról, a problémákról, kiveséztük az időjárást, és a kpop-ot. Természetesen egy téma se maradhatott nyugton társaságunkban. Ez a téma pedig a másik nem volt.
- Ugyan már Miyoung, szerintem meg kéne próbálnod! – győzköd barátnőm a társkeresés előnyeiről. Húzom a számat, és oldalra tekintek. Chanyoung kicsit csöndbe marad, majd lábával kicsit meglökdösi lábamat, és mosolyogva néz rám. – Hidd el, igazán szép arcod van, és sok fiú a személyiségedért lenne oda. Hát az osztálytársaddal mi van? Ő az élő bizonyíték rá! – szigorúan közli velem az igazságot. Kim Jungsu… Az a fiú, akiről soha nem gondoltam volna, hogy valaha érezni fog irántam valamit. Másodikosként kezdtünk nagyon jóban lenni, és egyszer csak odajöttek az osztálytársnőim: „Miyoung, van egy fiú, aki kíváncsi arra, hogy járnál-e vele.”
Természetesen egyből tudtam, hogy róla van szó. Vannak pillanatok, mikor a lányok észreveszik egy fiú lágy érzéseit felé, hiába rejti ezt tapintatlanság, vagy szurkálódás mögé. Aztán a karácsonyi buli után elmondtam neki, hogy házinyúlra nem lövök, és nem kívánom megtörni jó barátságunkat egy vélhetőleg elhibázott döntés miatt. Elfogadta a döntésemet, de ő továbbra is kitartott, másfél éven keresztül. Elmondása szerint a személyiségem tetszett neki, miközben neki a soványabb lányok tetszenek.
Ezzel nem tudok vitába szállni – ahogy azzal sem, hogy nagyon nehéz személyiségem van. Rettegek nekivágni egy kapcsolatnak, és őszintén… Félek a csalódástól. Mások hibáiból tanultam, és ha ezt negatívan is kamatoztattam, a mai világban a nők már félnek belevetni magukat az ismeretlenbe valaki mással. Annak érdekében, hogy megússzam a párkapcsolatokat, hazug képet festek magamról, amit még én magam se hiszek el… Pedig őszintén, szeretnék szeretve lenni. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyengédségre, nem tud meglenni nélküle.
Még idő előtt kioldom az ébresztőt, és lassan feltolom magamat a meleg takaróm ölelése alól. Hűvös van, iszonyatosan hűvös. Miért is csodálkozom? Hisz november eleje van.
Megdörzsölöm szememet, majd belebújok pihe-puha mamuszomba, és feltöltött telefonomat magamhoz ragadva csoszogok le az emeletről egyenesen a konyhába.
Igazából elég szerény körülmények közt élek immáron négy éve, teljesen egyedül. Ez a ház, melyben lakok, egy albérlet, és a szüleim fizetik a főbérlőnek. Szerencsére valamennyivel olcsóbban megúsztuk, tekintve az iskoláztatásomat és az ellátásomat… Természetesen, ahogy tudok, én is besegítek az albérletbe, ugyanis havonta több mint 100,000 koreai Wonba kerül, az én családom pedig nem a tehetős fajtába tartozik. Viszont ahhoz képest elég takaros kis házikó – van benne fürdőszoba, nappali, konyha, az emeleten vécé és az én hálószobám franciaággyal, városra néző hatalmas ablakokkal.
Miközben fő a kávé, én a fürdőszobában, nyitott ajtónál szedem rendbe magamat. Sápadt, nyúzott arcomat hideg vízzel csitítom, majd alaposan meg is mosom. Ezután fogat mosok, és elkezdek sminkelni – mindeközben a kávé lefőtt, én rohanok tölteni magamnak a fekete nedűből, két cukor, sok-sok tej, és viszem magammal a fürdőszobába. Sminkelés közben néha-néha belekortyolok, és miután vállalható arcot varázsolok magamnak, tegnap mosott, középhosszú hajamat megfésülöm, és végül levedlem magamról pizsamámat. Sokként fogja fel testem a házban tespedő hideget, így gyorsan felveszem középiskolás egyenruhámat, és sietek a buszhoz, mely elvisz suliba.
Szöuli Középiskola. Jelmondatunk: Légy tiszta, szorgalmas és felelősségteljes. A kívülállók felé könnyedén mutatja az iskola a szokásos szép profilját, de ha a hétköznapi ember belelát a dolgokba, hamar rájön, hogy valójában undorító dolgokhoz folyamodik a tanári kar annak érdekében, hogy fenntartsák az iskola színvonalát. Én soha nem csíptem ezt a fajta előrelépést, ők pedig ezért nem kedveltek engem.
- Baek Miyoung! – unottan támasztom fejemet, majd felemelem a kezemet. – Jelen! – válaszolok, a tanárnő pedig egy vonallá préseli száját. Szemüvegét feltolja orrnyergén, majd krákog egyet, és folytatja a névsorolvasást.
Valójában Lee tanárnő egyáltalán nem szívlel engem, igazából már a kezdetektől fogva. Nem tetszett neki, hogy van saját véleményem, és hogy ezt a kör alakú buborékot nem tudja átformázni négyzet alakúvá. Olyanná, amilyenre a közoktatás elvárja. Sajnos vannak hajthatatlan állatok, és jelen esetben ez én vagyok. Kevés olyan diák van, akik hasonlóan gondolkoznak, mint én. De találtam ilyen embereket. Két éve ismerkedtem meg két lánnyal. Az egyik egy huszonegy éves lány, Chanyoung, a másik pedig a velem egy idős Shin Jinae. Őket az Interneten keresztül ismertem meg, és igazából ők ketten emeltek ki a fojtogató depresszió mocsarából. Már háromszor találkoztam velük, hosszú napokat töltöttünk el együtt. Ezalatt a két év alatt Chanyoungot felvették az egyetemre, szóval őt akkor láthatom, amikor csak akarom. Jinae továbbra is egy messzi városban tanul, szintúgy végzős. Alig várom, hogy a két mentőövemmel lehessek akkor, amikor akarok.
- Merre jársz? – szólok a telefonba. Dideregve nézek körbe a Times Square Mall közepén. Chanyoungot várom, miközben szinte árnyakként suhannak el előttem a rohanó emberek. Délután négy óra van. Sok ember végzett a munkaidejével, és sietnek haza a családjukhoz. Sokan a gyerekekért mennek az óvodába. Sokan üzleti vacsorára hivatottak, és nem kívánkoznak elkésni. Sokan pedig… csak rohannak, mert ezt szokták meg.
- Ne haragudj Miyoung, hamarosan odaérek, de dugó van! A busz is tömve van, és így is pótolnom kellett a szakdolgozatom anyagát! – esedezik bocsánatkérésért miközben levegőért kapkod, de én csak elmosolyodok, és sóhajtok egyet. Megfordulok tengelyem körül, és szabad kezemet zsebre dugva indulok a bevásárlóközpontba.
- Nyugalom, semmi baj. Leülök a Starbucksba, ott megvárlak. Ne siess! – szólítom fel kedvesen, ő pedig hangom tónusán megnyugodva kuncog egyet, és leteszi a telefont. Szürke szövetkabátom zsebébe csúsztatom a telefonomat, és elkezdek sétálni a mozgólépcső felé. Immáron ez a bevásárlóközpont is karácsonyi díszekbe öltözött. Végigsétálva a butikok előtt elgondolkozok; Mi értelme Koreában a karácsonynak? Ez keresztény ünnep, és habár elég sok keresztény van Dél-Koreában, akkor se kéne rátukmálni az emberre a nyugati ember szokásait. Átvett giccs. Nem tetszik.
A Starbucks kis kávézójában ülök, a sarokban. Fekete szövetborítású kagylófotelben ülök, és bal kezemmel támasztom fejemet. Kibambulok az üzlet ablakán, és kicsit mintha rám telepedne az a magányos ördög, aki belül mardos gyengébb pillanataimban. Meredek előre, szemem sarkából pedig csak a homályos karácsonyi fényeket látom összemosódva. Olyan, mintha egy játékban lennék… megint.
- Hölgyem, itt a latte, amit rendelt! – ugrok egy nagyot a székben, és egyből kihúzom magamat. Helyes pincérfiú pillant szemembe, miközben leemeli a kerek tálcáról az italomat, és elém teszi egy szalvétával.
- Ó, köszi szépen, drága! Vagyis… Úristen… - hebegek magam elé pironkodva, és amennyire engedi az asztal, bocsánatkérően meghajlok. Azonban rövidnek vélt hajam elszabadul, és a hosszú pohárban rejtőző löttybe mártózik hajtincsem. – Basszus! – szitkozódok halkan, és óvatosan kiemelem a tincset. Édes kuncogást hallok magam mellett. A felszolgáló elveszi a szalvétát, odahajol hozzám, és alaposan felitatja hajamról a ragacsos, édes illatú nedűt. Nem szólunk egymáshoz. Úristen, Miyoung, hogy lehetsz ilyen béna?!
- Na, mi a hézag? – mosolyogva tart felénk barátnőm, én pedig hirtelen felszabadultan felpattanok, és szoros ölelésembe vonom őt. Annyira picit, és annyira aranyos! Szeretem, mikor megölel. Amilyen alacsony termete van, olyan erős ölelést tud nekem adni. Felnéz rám tussal kihúzott szemeivel, majd a pincérfiúra pillant.
- Megzavartam valamit? – sejtelmes vigyor ül meg a képén, én pedig egyből elhessegetem az ötletet. Úriemberünk illedelmesen köszön neki, és mosolyogva a pult mögé indul, én pedig visszaülök a helyemre. Chanyoung kényelembe helyezi magát előttem, és ujját belemártja a lattém habjába.
- Lopós! – kuncogok, majd érdeklődően pillantok felé. Ha vele vagyok, egyből elfelejtem minden gondomat. – Na és milyen az iskola? Jól megy most már? – kérdezem, ő pedig a válasz előtt leadja rendelését. Egy browniet rendel, mellé kísérőnek pedig egy frappucinot. Keresztbeveti lábát, és hosszú haját előrehúzza.
- Hát igen, idővel
sikerült megszoknom ezt a nagyvárosi életet. Tudod, hogy milyen szokatlan ez az egész egy vidékinek… - forgatja szemeit, én pedig kuncogok egyet. Rövidesen megérkezik a hatalmas tálca, rajta a gőzölgő brownieval, és a frappucinoval. Nagyot kortyol a meleg italtól, telt ajkáról lenyalja a habot, majd a brownieba harap. Megvárom, míg valamennyit eszik – hisz Chanyoungnak nem igazán van ideje nyugodtan enni. Most én vagyok neki a nyugalom.
Hosszasan beszélgetünk: az iskoláról, a problémákról, kiveséztük az időjárást, és a kpop-ot. Természetesen egy téma se maradhatott nyugton társaságunkban. Ez a téma pedig a másik nem volt.
- Ugyan már Miyoung, szerintem meg kéne próbálnod! – győzköd barátnőm a társkeresés előnyeiről. Húzom a számat, és oldalra tekintek. Chanyoung kicsit csöndbe marad, majd lábával kicsit meglökdösi lábamat, és mosolyogva néz rám. – Hidd el, igazán szép arcod van, és sok fiú a személyiségedért lenne oda. Hát az osztálytársaddal mi van? Ő az élő bizonyíték rá! – szigorúan közli velem az igazságot. Kim Jungsu… Az a fiú, akiről soha nem gondoltam volna, hogy valaha érezni fog irántam valamit. Másodikosként kezdtünk nagyon jóban lenni, és egyszer csak odajöttek az osztálytársnőim: „Miyoung, van egy fiú, aki kíváncsi arra, hogy járnál-e vele.”
Természetesen egyből tudtam, hogy róla van szó. Vannak pillanatok, mikor a lányok észreveszik egy fiú lágy érzéseit felé, hiába rejti ezt tapintatlanság, vagy szurkálódás mögé. Aztán a karácsonyi buli után elmondtam neki, hogy házinyúlra nem lövök, és nem kívánom megtörni jó barátságunkat egy vélhetőleg elhibázott döntés miatt. Elfogadta a döntésemet, de ő továbbra is kitartott, másfél éven keresztül. Elmondása szerint a személyiségem tetszett neki, miközben neki a soványabb lányok tetszenek.
Ezzel nem tudok vitába szállni – ahogy azzal sem, hogy nagyon nehéz személyiségem van. Rettegek nekivágni egy kapcsolatnak, és őszintén… Félek a csalódástól. Mások hibáiból tanultam, és ha ezt negatívan is kamatoztattam, a mai világban a nők már félnek belevetni magukat az ismeretlenbe valaki mással. Annak érdekében, hogy megússzam a párkapcsolatokat, hazug képet festek magamról, amit még én magam se hiszek el… Pedig őszintén, szeretnék szeretve lenni. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyengédségre, nem tud meglenni nélküle.
Négy
órás beszélgetésünk után este hét óra körül elköszönünk egymástól, és
mindketten buszra szállunk. Közel ülök a vezetőfülkéhez, és összehúzva magamon
a kabátot bámulok ki a sötét szöuli utcákra. Az üzletek fényei, a kocsik fényei
fénycsóvákká mosódnak el, én pedig lassan lenézek a kezemben heverő
telefonomra. Megfontolom Chanyoung szavait… Elvégre, rossz dolog nem történhet.
A buszon töltött idő alatt letöltök a telefonomra egy híres társkereső
applikációt, és felregisztrálok – álnévvel, és az egy Interneten szerzett lány
profilképével. Frusztrált voltam emiatt, de nem szeretném, hogy felismerjenek.
Hosszú ideig ülök a telefonom felett. Mit írjak a Bemutatkozásba? Helló, Baek Miyoung vagyok, egy kis dagadék, és szeretnék egy pasit? Ugyan már, nem vagyok közhelyes…
Gondolkozok, gondolkozok… és hirtelen pötyögni kezdek a telefonomon.
Hosszú ideig ülök a telefonom felett. Mit írjak a Bemutatkozásba? Helló, Baek Miyoung vagyok, egy kis dagadék, és szeretnék egy pasit? Ugyan már, nem vagyok közhelyes…
Gondolkozok, gondolkozok… és hirtelen pötyögni kezdek a telefonomon.
Bemutatkozás
|
„Hazudjunk valamit. Ennél bármi jobb.”
Ha már úgyse lehet több két ember között, mint időről időre egy soha, különböző hangsúlyokkal. |
Elszégyelltem magamat. Butaságot csinálsz, Miyoung… Az ember
nagyon nagy hülyeséget tud csinálni, hogyha szeretne valamit. Én pedig nagyon szeretnék
végre találni valakit… No de úgy, hogy egy ismeretlen lány arcát használom fel,
vegyítve a saját érzéseimmel? Ugyan ki fogja ezt bekajálni?
Hazaérkezésem után leteszem a telefonomat a töltőre, majd bezárom a bejárati ajtót, és vacsorázni kezdek. Csönd van a lakásban. Megszoktam ezt a kietlenséget, és igazából, pont ez a kietlenség jellemez engem leginkább. Egy tág szoba, mely kihasználatlan a benne rejlő lehetőségek tárháza terén.
Vacsora után a mosogatóba teszem a tányért, és elmegyek zuhanyozni. Lemosom magamról a hétköznap álarcát, majd a zuhany alól kiszállva szembesülök fáradt, fakó arcommal, melyet újabb piros pattanások borítanak az alapozó miatt. Szemeim vörösek a szempillaspirál és tus ledörzsölése miatt, kezeim pedig szinte viszketnek a mitesszerek és pattanások kinyomkodásának késztetése miatt. Megállítom magamat. Tonizálom arcomat egy olcsó, drogériás löttyel, majd az ipari parfümtől illatozó arcommal hátrahagyom a szomorú valóságot nyújtó fürdőszobát. Újabb két nap, mikor be vagyok zárkózva a lakásomba.
Telefonomat felkapom, és felcsoszogok a szobámba. Monoton és élettelen életkedvem miatt bekapcsolom a laptopot, és lejátszom Beethoven Holdfényszonátáját. A háttérben búg a siralmas zongora, mely nyúzott volt az őrült virtuóz karmai alatt. Hallottam, ahogy üvölt a fájdalomtól. Én se voltam másképp.
Fehér kagylófotelemet az ablak elé húzom, és leülök. Korábban készítettem magamnak egy bögre forró csokit, hogy könnyebben aludjak. Hosszú pizsamámra egy köntöst húztam, és így ültem törökülésben a kagylófotelben. Paplanomat magam köré tekerve ülök, és kortyolgatva az altató italt bámulok ki Szöul utcáira. Este van. A legkönnyebb időszak. De a legszomorúbb is, bizonyos tekintetben... egy újabb nap vége, az éjszaka visszatérte. Semmi sem olyan kiszámítható, mint a sötétség. Vége a dalnak, és értesítőt kapok a telefonomon. Lomhán felemelem bal kezemmel, feloldom a képernyőzárat. A sok, bántó „Csaló vagy, ez más képe!” üzenet között megbújt egy lightupmylife nevű felhasználótól. Megnyitom.
Hazaérkezésem után leteszem a telefonomat a töltőre, majd bezárom a bejárati ajtót, és vacsorázni kezdek. Csönd van a lakásban. Megszoktam ezt a kietlenséget, és igazából, pont ez a kietlenség jellemez engem leginkább. Egy tág szoba, mely kihasználatlan a benne rejlő lehetőségek tárháza terén.
Vacsora után a mosogatóba teszem a tányért, és elmegyek zuhanyozni. Lemosom magamról a hétköznap álarcát, majd a zuhany alól kiszállva szembesülök fáradt, fakó arcommal, melyet újabb piros pattanások borítanak az alapozó miatt. Szemeim vörösek a szempillaspirál és tus ledörzsölése miatt, kezeim pedig szinte viszketnek a mitesszerek és pattanások kinyomkodásának késztetése miatt. Megállítom magamat. Tonizálom arcomat egy olcsó, drogériás löttyel, majd az ipari parfümtől illatozó arcommal hátrahagyom a szomorú valóságot nyújtó fürdőszobát. Újabb két nap, mikor be vagyok zárkózva a lakásomba.
Telefonomat felkapom, és felcsoszogok a szobámba. Monoton és élettelen életkedvem miatt bekapcsolom a laptopot, és lejátszom Beethoven Holdfényszonátáját. A háttérben búg a siralmas zongora, mely nyúzott volt az őrült virtuóz karmai alatt. Hallottam, ahogy üvölt a fájdalomtól. Én se voltam másképp.
Fehér kagylófotelemet az ablak elé húzom, és leülök. Korábban készítettem magamnak egy bögre forró csokit, hogy könnyebben aludjak. Hosszú pizsamámra egy köntöst húztam, és így ültem törökülésben a kagylófotelben. Paplanomat magam köré tekerve ülök, és kortyolgatva az altató italt bámulok ki Szöul utcáira. Este van. A legkönnyebb időszak. De a legszomorúbb is, bizonyos tekintetben... egy újabb nap vége, az éjszaka visszatérte. Semmi sem olyan kiszámítható, mint a sötétség. Vége a dalnak, és értesítőt kapok a telefonomon. Lomhán felemelem bal kezemmel, feloldom a képernyőzárat. A sok, bántó „Csaló vagy, ez más képe!” üzenet között megbújt egy lightupmylife nevű felhasználótól. Megnyitom.
Feladó:
lightupmylife
Dátum: 2016. 11. 04., 21:59
Tárgy:
lightupYOURlife
|
„Ha már úgyse lehet több két ember között, mint időről időre egy
soha, különböző hangsúlyokkal.”
Kedves myblackpearl!
Miért ne lehetne több két ember között, ha különböző hangsúlyokkal áhítjuk a soha szót? Akkor már rég több van, mint egy egyszerű, monoton soha. Nem kijelentő „Soha.”, hanem: Soha?, Soha! Soha… Soha. Soha?! |
